Valós
félelem
Aznap, mikor
végre
hazaértem, és beléptem a
szobánk
ajtaján, remegett az egész testem.
Este volt már. A tv-ben egy magyar sorozat ment, ami egy
igen
vékony rendőrlány növendékről
szólt.
Aki mindig lekaratézta egy nagy sikoly mellett a
rosszfiúkat, az ő neve, és egyben a sorozat
címe
is Linda volt.
Nekem tetszett ez a sorozat, mivel sok humor is volt benne. A
párom a fotelből épp ezt nézte, mikor
megszólaltam:
- Ma én is Lindát játszottam.
#
Évekkel ezelőtt, november utolsó
napján
történt az egész. Ezt soha nem fogom
elfelejteni!
#
A napom sem kezdődött valami jól, mikor
zárni
akartam a lakás ajtaját, a kulcsom kiesett a
kezemből.
Persze, mert kapkodtam, hogy elérjem a buszt. Az idő is
esőre
állt, ami teljesen elrontotta a hangulatomat.
Ráadásul péntek volt, ami
nálunk egy
zsúfolt napot jelentett és dupla munkaidőt.
A rendelést nyolckor kezdtük el, de én
már
ott voltam mindig egy órával előbb.
Csernus doktor általában pontosan
odaért a
rendelés kezdetére.
A betegek többségét már
jól ismertem,
és a bajaikat is. Többnyire az
állapotukat
ellenőriztük és a gyógyszereiket
írtuk fel,
csak néha volt közöttük egy-egy
komplikáltabb eset.
A rendelést este hét órakor
fejeztük be.
- Viszlát Jolika, köszönöm a mai
segítséget. -mondta a háziorvos
- Viszlát Csernus doktor! - mondtam, és ő elment.
Én még ott maradtam, rendbetettem a
használt
dolgokat. Helyükre raktam és elzártam,
amiket nem
szabad elől hagyni:
gyógyszerek, segédeszközök,
iratok stb.
A rendelő egy családi házban volt
kialakítva,
amely előtt egy nagy kert volt sok bokorral és
fával.
Sajnos, eléggé el volt hanyagolva, ami
így este a
sötétben félelmetesen nézett
ki.
Becsuktam a rendelő bejárati ajtaját, de előtte
felkapcsoltam a kinti világítást, ami
éppen
csak arra volt elég, hogy látszódjon
az
épület.
Viszont a hepehupás utat már nem
világította meg.
Nem vagyok egy félős alkat, de amikor a
hátsó
ajtón kiléptem, valami
megmagyarázhatatlan
félelem volt bennem.
(Olyan érzés ez, mint amikor az ember
érzi, hogy
valami rossz fog vele történni.)
Ráadásul az ócska kapuig, -melyet
már
régóta be sem csuktak- ez a hosszú,
rossz
kocsiút vezetett a háztól.
Körülnéztem, nem láttam senkit,
mégis az
volt az érzésem, nem vagyok egyedül.
Tisztes távolságra a bokroktól, az
út
közepén elindultam. Siettem, közben
jobbra-balra
tekingettem. Elhagytam a kertet, kiértem az
utcára,
megkönnyebbülve fellélegeztem.
Fölösleges
volt a félelmem!
Részben az előzmények miatt, és
azért, hogy
elérjem a buszt, gyorsan szedtem a lábam.
A buszmegálló jóval odébb
volt a
főúton, és mindenképp oda kellett
időben
érnem, mert át kellett szállnom
még egy
másik csatlakozásra is, ami hazáig
visz.
A gyalogút elég keskeny, az egyik
oldalán egy nem
túl mély árokkal, ami kicsit
széles volt, a
másik oldalon a telkeknek a kerítései.
Olyan
furcsa nagy csend volt, csak némelyik ház
ablakában láttam fényt, de azok is
beljebb voltak.
Most a megszokott ugatás is hiányzott,
máskor
szinte minden kerítésen belül
acsarkodva, ott
futkostak a kutyák, -vagy csak én voltam
csendesebb
és nem vettek észre?- újra
erősödött
bennem a félelem.
Megörültem, amikor megláttam
távolabb egy
felém közeledő férfit, -nem vagyok
mégsem
egyedül-
Magas volt, rajta egy sárgás színű
munkaruha.
Hátra pillantottam, de sehol nem volt rajtunk
kívül
senki, és a pillanatnyi öröm
után a
nyomasztó érzés jött elő
megint.
-Jó lenne kimenni a kocsiútra, gondoltam-
Ebben viszont az árok meggátolt, nem volt a
közelben
kivezető híd. A férfi egyre közelebb
ért, a
gyenge világítás ellenére
már
elég jól láthattam a
sötét
színű kötött
sapkáját, mélyen a
fejére húzva, az arcán több
napos
sötét borosta.
Mikor karnyújtásnyira voltunk
egymástól,
én jobbra próbáltam
kikerülni, ekkor
hírtelen mindkét kezével a nyakam
felé
kapott.
Közben olyan hangot hallatott, amitől végigfutott
rajtam a
hideg! ”Hhhrrr!”
Mai napig nem tudom, honnan volt erőm, vagy
bátorságom,
de teljes erőből, lendített ököllel
megütöttem a fejét valahol. Hol
érte az
ütés, nem tudom, de a kezem nedves lett.
A támadóm megtántorodott, nekiesett a
kerítésnek, az árkot úgy
ugrottam
át, hogy nem is gondolkodtam azon, bele is eshetek.
Rohantam, és közben hátrafelé
kiabáltam valami nagyon bátornak tűnő szitkokat.
Végre kiértem a
buszmegállóhoz, ahol
több ember is volt, próbáltam elmondani
mi
történt, de nagyon nehezen ment, alig kaptam
levegőt.
Ekkor megláttuk a rendőrség járőr
kocsiját,
-éppen arra cirkált-
megállítottuk.
Elmondtam mi történt, ekkor már kicsit
nyugodtabb
voltam és azt hiszem, használható
személyleírást adtam a
támadóról.
Pár nap elteltével kiderült, nem
véletlenül cirkáltak a
környéken a
rendőrök. Hosszú idő óta kerestek
valakit, akit
„fojtogató” néven emlegettek.
Több nőt
támadott már meg.
Nekem szerencsém volt!
Lengyel
Jolán -
2006-01-07