Tizenegy órakor befejeztük a rendelést. Általában még egyszer ki szoktam nézni ilyenkor a betegváróba, majd miközben az orvos már táskáját lóbálta, és köszönt el tõlem, megtisztítottam, helyére raktam az eszközöket. Még akkor is, mint ahogy ma, érintetlenül kerültek vissza a polcra. „Tisztaság fél egészség!” Ami nagyon is igaz egy ilyen munkahelyen.  Egész napon át nem történt semmi különös, hacsak azt a beteget nem számítom különleges esetnek, akit be kellett küldenünk a kórházba. A tünetei, és a hozott vizsgálati eredményei egyértelmûen epekövességre utaltak.

Az autó, melyet nemrég vásároltunk, ma volt elõször nálam. A forró napon parkolva várta az indulást, türelmesen.
Használtan vettük négy nappal ezelõtt a férjemmel. Kilenc év nem nagy idõ az emberi korhoz mérten, de egy gépjármûnél már öregnek számít. Ez viszont minket egy kicsit sem zavart, nagyon boldogok voltunk. Sokáig gyûjtögettük rá a pénzt, és alig vártuk, hogy végre ki tudjuk cserélni a régi Zsigulinkat, ami sötétzöld színû volt, és duplán annyi idõs.
Az új ezerötszázas Polski Fiat autónak korall színe van, ami nagyon tetszik mindkettõnknek, és mûszakilag is jó az állapota. 
Míg a férjem intézte a papírdolgokat, addig én bementem az autókereskedés közelében levõ fodrászomhoz.
Gondoltam, most van rá idõm, hogy a régóta tervezett elsõ hajfestést elkészítessem.
Világ életemben gesztenyebarna volt a hajam színe, most sem akartam mást, csak egy kicsit fel akartam frissítetni a színét. Ezt meg is beszéltem a fodrászommal, és kértem, vöröses árnyalatura fesse. Marika nekilátott kikeverte a megfelelõ színû festéket. Mikor ezzel végzett, rögtön szárazon rákente a hajamra, majd egy általa meghatározott ideig, míg a festék hatott várakozni kellett. Gyorsan elszaladt az idõ, jó volt a társaság, ismertem a hozzá járó vendégeket. Csak a frizura készítésekor vettem észre, hogy a vöröses árnyalat végül lángvörösre sikerült. Nagyon jól ált, ahogy megnéztem magam a tükörben, így nem is foglalkoztam azzal, hogy nem olyan színû, mint amit eredetileg elképzeltem. 

Hazafelé, néha be kellett mennem egy-egy idõsebb beteghez, akiknek csak a telefonáláshoz volt már erejük, idõs koruk miatt a rendelõt nem látogatták.
A mai napon is így kellett tennem, vérnyomásmérés várt még rám egy külvárosi néninél.
Ahogy becsengettem, egy öreg kutya loholt elõ, mérgesen. Nem elõször jártam már itt, most mégis megrémültem, a kutya annyira idegenül fogadott, majd kidöntötte a kerítést.
Hál’ Isten megjelent Emma néni is, de értetlenül nézett rám.
Az öregedés, sokszor okozhat emlékezetkiesést, ezt tudtam, mégis meglepett, mikor nekem szegezte a kérdést:
-Ki maga aranyoskám, és kit keres?
-Jó napot Emma néni! Velem tetszett megbeszélni a vérnyomásmérést, ma reggel, nem tetszik emlékezni?
-Emlékszem, de az én nõvérkém, nem úgy néz ki, mint maga, annak szép barna haja van, és a kocsija sem ilyen. Õ talán nem ért rá? -megfordult és el akart menni.
Hûha! –gondoltam. -Ennek fele se’ tréfa, most mit csináljak, hogyan bizonyítsam be, hogy én, én vagyok!?
Kértem, ne menjen el, aztán elkezdtem olyan dolgokról beszélni, amiket csak a néni és én tudhattam. Közben elmondtam, hogy a hajam be lett festve, azért ilyen színû.
Hitetlenül méricskélt, de ahogy közelebb jött és beszélgettünk, láttam, már felismerni vél.
-Miért nem a saját autójával jött, akkor, ha maga az?
Nem tudtam mit tenni, így elmesélem az autócserénk történetét is.
-Jól megnézegetett, aztán csak annyit mondott:
-Ez a szín is jól áll magának!
Na, ez a dicséret akkor igazán nem boldogított, de végül beengedett.
Elvégeztem a szokásos dolgaimat, megbeszéltük a következõ idõpontot, majd elköszöntem.
A néni kissé még hitetlenkedve búcsúzott el tõlem, de nem értem rá, mindezzel foglalkozni, késésben voltam. Siettem, hogy minél hamarabb haza érjek, elég sok tennivalóm volt arra a napra beütemezve. A férjem már biztosan türelmetlenül várt, neki is szüksége volt a kocsira, a dolgai intézéséhez.

A szokásos módon meggyõzõdtem arról, hogy „üresben” hagytam-e a sebességváltót, de a mûszerfalon egy narancssárga lámpát kivéve nem találtam semmit, ami ellene szólna az indítókulcs elfordításának, „elsõ pöccintésre”.
Így szokták mondani, de nem is lehetett másként, nagyon jó motorikusan ez az autó. Még talán hideg lehet a hajtómû -gondoltam, mert a napon átmelegedett karosszéria ellenére nem volt ereje teljében. Minduntalan le akart állni, így a gázpedállal próbáltam, több-kevesebb sikerrel életben tartani a járását. Mikor a vasúti átjáróhoz értem lefulladt. Természetesen pirosat kaptam, akárcsak a fodrásznál, de ennek nem tudtam úgy örülni. Feltorlódtak mögöttem a gépjármûvek, a vonat már elment, a lámpa is zöld volt, én viszont egyhelyben álltam. Hangos dudálással adták tudtomra, hogy szeretnének tovább menni, de egy ideig hiába próbálkoztam, az autó nem volt hajlandó elindulni. Intettem nekik, hogy menjenek tovább, kerüljenek ki, de ez sem nyerte el a tetszésüket. Patakokban folyt rólam a verejték, és ennek nem sok köze volt a meleghez, a helyzetemhez annál inkább, míg végre sikerült elindítanom az akkor már kevésbé kedvelt kocsit. Dühömnek az utastérben hangot is adtam, ami minden volt, csak kedves szó nem. Nagy nehézségekkel -azaz, a gázpedállal- küszködve, végül is sikeresen hazaérkeztem.

Férjem már türelmetlenül várta az érkezésemet. Ziláltságomat látva felajánlotta, hogy majd õ beviszi a kocsit a garázsba. Nem utasítottam vissza, de felhívtam figyelmét a sárga lámpás tapasztalatomra a mûszerfalon, és mondtam neki, ha van ideje, legjobb lenne talán visszamenni az autókereskedõhöz, amíg nem lesz nagyobb baj.
Eltelt jó néhány perc, mire hallottam amint belülrõl záródik a garázskapu.
Férjem nem a legvidámabb formájában érkezett, és pénzt kért, a gépkocsi holnapi szereléséhez.
Csodálkozva kérdeztem: -Mit csináltál? Csak nem tettél tönkre valamit az autón?
-Nem, kedvesem -válaszolta- már tönkre ment, mielõtt bármit is tettem volna, nem bírták a fékpofák a behúzott kéziféket…

Lengyel Jolán - 2008-11-17