Zavaros vizek


Szabad a szívem, mégis rab vagyok,
kalitkába zárt életre semmiféle ok.
Mért gondolom azt, rám valami várhat?
Ami szép volt, minden a múltban maradt…
Néha előveszem, átnézegetem,
lassan az egész kétes rejtelem.
Nem várok csodát, nem is érdekel.
De szívem, eszem érvel, mért temetem el?
Felednem kéne, de nem tudom hogyan,
minek az élet, ha virág nem fogan…?
Múltban botorkálok, nem süt be a nap,
elhervad a szirma, reményt sose kap.
Megáradt folyót nézek szüntelen,
hogyan örvénylik ott a félelem…
Lehúz a mélybe, lassan megfulladok,
lábamon a hínár, feljutni nem tudok!
Fény sem töri át a zavaros vizet,
Érzelmeimnek a halál most fizet.
Remete életbe magány lett az úr,
hajamba néha még a szél beletúr…


Lengyel Jolán - 2006-03-02