Vallomás



Tizennyolc tavasz távol, messze jár,
szerelemről suttogott akkor a határ.
Rejtélyes számomra az utolsó nyár,
jeges szélviharban összedőlt a vár.
Dermedten néztem lesújtva a porba
távozó lényét, de meg nem érthettem,
hazugságba fulladt az adott szava,
temetem sorba az addigi életem.
Lelkem sivárságát enyhítette hitem,
Család, Barát, a sok szeretet,
segítettek újra talpra állni,
s ma már kitágulva látom a teret…
*
Építem a reményt szépen, lassan, sorba,
félelemmel vegyes társam a magány.
Nem is olyan könnyű idősödő korba’,
összetört lényem másnak csak talány.
Legbelül valahol izzik még a tűz,
fel-fellobban néha a láng egy kicsit,
ma már csak az emlék, ami hozzáfűz,
relikviát őrző elmém elcsitít.
*
Ne foglalkozz vele, értelme nincsen,
lépj tovább az úton, éld az életed!
Rozsdával lepett szépséges kincsen,
csak az éles tüskét, fájdalmat leled.
Tárd ki az ajtód, jöjjön be a fény!
Látod? A Nap neked is ragyog.
Soha ne feledd el: -az a puszta tény,-
legszebb álmaid a múltban hagyod!


                  Lengyel Jolán -  2006-06-04