Nem számít már


Néztük egymást. 
Álltunk a bérc tetején,
közöttünk áthatolhatatlan,
földrengés okozta
mélységes
mély szakadék.

Nyújtottad kezed.
Már tudtam,
kezem el nem érheted:
Az eltávolodott hasadékon
átlépni hozzád
többé nem lehet.

Leomlott a híd,
melynek tartópillérjén
         fészket rakott hitem,        
ami egykor ragyogó tisztán
csillagfényes ösvényeken
hozzád vezetett.

Karom mellettem,
mozdulatlanul.
Lehúzta a súly,
mely emlékekkel telve
oly görcsösen
testemhez simult.

Megtölteni vele
a mély üreget,
vagy hidat építeni
kötõanyag nélkül
mozgó kövek között,
      sehogy sem lehet.     

Dermedten néztem
tengerkék szemed,
benne az örvényt,
-sokszor felidézem még-,
melyet akkor, ott,
örökre elnyelt a mélység.


Lengyel Jolán - 2008-09-02