|
Képeslap
a csendbõl
Zizegő
lepellel betakart a
csend,
puha érintéssel karjaiba
vett.
Lelkem is néma, benne furcsa rend,
üres lett egy része: az úton elveszett.
Magamba zártan ül egy gondolat,
fotelba bújtatott méla pihenés.
Átalakul minden egy pillanat alatt,
míg szemem a múltból egy
képet idéz.
Csendben lesimítom a többéves port,
homályosan dereng a templomi
oltár:
Stólával átkötve,
-lelkünk
összeforrt-
Kezem a kezedben: mely emlék ma már.
Fehér habruhámat megrágta a moly,
régen elveszett a mirtuszkoszorú.
Gyermekeim arcán van az a mosoly,
mely élteti szívem, s így nem
szomorú.
A relikviát őrzöm, ő velem maradt;
lelkem körbe fonja az adott szavad.
Óh, de messze van időben és térben!
Csak a csend ölel; olyan nagyon régen.
Lengyel Jolán - 2007-07-22
|
|
|
|
|
|