Üvegrózsa-szonett
Fák
levelei közt átcikázó arany
árnyak,
Bódult
álomba szõtt porcelán
emlékvirágaim.
Várlak
egyre, hisz oly rég éreztem
csókjaid,
Szemem
lecsukom,
arcomhoz simítom a vágyat.
Gyöngyökként
guruló boldog
kacagás,
Fátyolba
burkolt sóhajokra nyílik
ablakom,
Álmodón,
lant
húrjáról száll a dalom,
S
felhõk suhannak remegõn, mint a
várakozás.
De
ó
jaj, ketté hasadt mámoros lelkem,
Sötéten
csapódnak a gyilkos
villámok,
Hová
kerültem? Minden oly szomorú.
Mint
üvegrózsa,
törékenyé vált testem,
Bánatóceánba
fulladtak az
álmok,
Meghaltam,
síromon elszáradt a koszorú.
<<vissza
|
|
|
|
|
|