Galambokat etető asszony

Az asszony felébred. Tekintete az óra számlapjára téved. Negyed tíz. Ismét fél órával késõbb ébredt a megszokottnál.

Megfordul az ágyban, hasra fekszik. Néhány pillanatig így marad, utána felsõ testével felemelkedik, két könyökét maga mellé húzza, és rátámaszkodik. Tenyerét egymás felé fordítja, ujjai összefonódnak és két hüvelykujjával megtámasztja állát.

Kócos, hosszú fürtjei meredten csüngnek alá.

Az öreg, ráncos arcon - melyen itt-ott az ifjúság nemes-szép vonásai sejtetik magukat - halvány mosoly suhan át, midőn az éjjeliszekrényen levõ fényképre tekint.

A fényképrõl egy tizenéves fiú és leány mosolyog reá. Két gyermek, melyet õ hozott a világra, kiket a Világ háborúja vett el tõle. - Jó reggel, mama - mondaná a leányka. - Jó reggelt, édes anyácskám - üdvözölné a fia. Nagyon szerette mindkettõt, de a fia, az kedvesebb volt számára. Talán azért, mert gyengédebb volt hozzá, mint a leány.

Képek sorozata táncol el szeme elõtt: évek hosszú sora. Kifogástalanul öltözött, kék szemû férfi, amint felkéri táncolni… holdfényes, izzó szerelemben töltött éjszaka… majd babasírás… utána még egy… a gyermeknevelés bosszúságai és örömei… vészt jósló felhõ a fejük felett, ezt követõen pedig - nemsokára
- a gyûlöletes háború: sziréna, sötétség, bombák robbanása, fölfegyverzett, jéghideg arcú katonák, erõszak és gépfegyverugatás… és végül egyedüllét, csend.

A hideg verejték kiüt a homlokán, bõrén a libabõr sokasága.

Felül az ágyon, könnyes szemmel ismét a fényképre néz, majd játszi könnyedséggel elrúgja magát az ágytól,
és öltözni kezd.

Reggelijét - egy darab kenyeret, melyet máskor vajjal kent meg - már útközben fogyasztja el.

Minél közelebb ér a parkhoz, annál gyorsabban szedi lábait, nehogy elkéssen. Nem lett volna szabad így elábrándoznia. Már biztosan elkeseredetten várják. Lehet az is, hogy beleuntak a várakozásba, és csalódottan tovalibbentek, hátra-hátranézve, nem tûnik-e fel etetõjük imbolygó alakja.

Lihegve érkezik meg, a nap szárította, esõ mosta, jég verte fapadhoz. A pad elõtt, a rég letaposott, elszáradt füvön üresség…

Fájdalmasan, mint a halálosan sebzett vad, lerogy a padra. Táskájából remegõ kézzel elõvesz egy szelet kenyeret. Morzsolgatva aszott ujjai között, a földre szórja.

Felnéz a légbe, és énekelni kezd. Elõször halkan, alig hallhatóan, majd mind hangosabban, s közben a szemébõl alápergõ könnyek égetik a ráncokat az arcán.