EGY
CIPÕ TRAGÉDIÁJA
-
Még fél óra - nézek fel
sóhajtva a nagy faliórára -,
azután jön a gazdám,
felöltözik és elhagyjuk ezt a poros
gyárat. Már nagyon
unom ezt az életet, s ki tudja, hány
hosszú, gyötrelmes évet kell
még eltölteni
ezen az átkozott helyen. Már minden
porcikám tele van porral és piszokkal. Nem
ilyennek képzeltem el valaha az életet!
Visszagondolok a múltba. A Humanic
cipõüzlet
fényes emléke mindig könnyet csal a
szemembe. A kirakat legfelsõ polcán
álltam
- én, a Krokodilbõr Cipõ -,
és
tündököltem. Gondolatban
süppedõ
szõnyegeken
jártam, boldogan szívtam magamba azt a
néhány csepp pezsgõt, mely a
magasból
rám csöppent. Nem volt olyan emberi
szempár, amely megpillantva a kirakatban,
ne gyönyörködött volna bennem.
Ilyenkor
kihúztam magam és csillogtam,
csillogtam… A
kirakatban levõ társaim beképzelt,
gõgös
cipõnek tituláltak, és még
csak
fokozta gyûlöletüket, amikor a
szomszédos
kirakat nõi cipõi kacéran
felém
kacsintgattak.
-
Gyerünk gyorsan fürödni - röppent
vissza gazdám hangja a
valóságba.
Egymás
mellett lépkedünk az utcán Szutyokkal,
egyetlen
barátommal. Ilyenkor, pénteken - tudjuk - nem
hazafelé indulunk.
Ez a kiruccanások,
kalandok napja.
-
Mit gondolsz - kacsintok Szutyokra -, hova megyünk ma?
-
A Balalajka vendéglõbe! - vágja
rá
gondolkodás nélkül.
Belépünk
a füsttel és alkoholbûzzel
telített
levegõjû
kocsmába, és irány a sarokban
levõ
törzsasztal.
Ott
fent rendelnek. Sört. Sokat.
Megszámlálhatatlant.
-
Ma ismét lemérjük az utcákat
széltében-hosszában - szól
búsan Szutyok A múltkor is…
-
Hagyd abba a siránkozást! - szakítom
félbe, mert
idõközben megszólal a
zenegép. Mindenem
a zene. Zene nélkül értelmetlen
lenne
az életem. Ha fáradt vagyok -
felfrissít, ha bánatos vagyok - megvigasztal.
Gyengéden
megsimogatom gazdám talpát, mire õ
elkezdi a
ritmust ütögetni velem. Elõször
lassan, majd
mind vadabbul és vadabbul…
Nem
tudom melyikünk hagyta el a kocsmát
részegebben -
gazdám a sok sörtõl vagy én a
zene
hatása által kiváltott
gyönyörûségtõl.
Furcsa
látvány volt, ahogy elindultunk. Ha a
gazdám jobbra
akart menni, én balra indultam. És
fordítva.
A vége mindig ugyanaz lett -
elestünk. Néhány
próbálkozás után
gazdám jobb lábáról
lecibálta egyik felemet
és a földhöz vágta.
Próbálná a másikat is
levetni,
de nem megy. Legyint egyet a
kezével, feltápászkodik és
megindul. Mire észhez térek a
kábulatból, már
egyedül vagyok. Elfog a rémület
és segítségért
kiáltok.
-
Hé, emberek! Segítsetek! Mit csinálok
itt én
félmagamban?! Segítség!
Semmi
válasz. Az utca csendes. Kihalt.
A
távolban egy
fél cipõben tántorgó
részeg
halad…
<<Vissza