EGY CIPÕ TRAGÉDIÁJA

 
 - Még fél óra - nézek fel sóhajtva a nagy faliórára -, azután jön a gazdám, felöltözik és elhagyjuk ezt a poros gyárat. Már nagyon unom ezt az életet, s ki tudja, hány hosszú, gyötrelmes évet kell még eltölteni ezen az átkozott helyen. Már minden porcikám tele van porral és piszokkal. Nem ilyennek képzeltem el valaha az életet! Visszagondolok a múltba. A Humanic cipõüzlet fényes emléke mindig könnyet csal a szemembe. A kirakat legfelsõ polcán álltam - én, a Krokodilbõr Cipõ -, és tündököltem. Gondolatban süppedõ szõnyegeken jártam, boldogan szívtam magamba azt a néhány csepp pezsgõt, mely a magasból rám csöppent. Nem volt olyan emberi szempár, amely megpillantva a kirakatban, ne gyönyörködött volna bennem.

Ilyenkor kihúztam magam és csillogtam, csillogtam… A kirakatban levõ társaim beképzelt, gõgös cipõnek tituláltak, és még csak fokozta gyûlöletüket, amikor a szomszédos kirakat nõi cipõi kacéran felém kacsintgattak.

- Gyerünk gyorsan fürödni - röppent vissza gazdám hangja a valóságba.

Egymás mellett lépkedünk az utcán Szutyokkal, egyetlen barátommal. Ilyenkor, pénteken - tudjuk - nem hazafelé indulunk. 
Ez a kiruccanások, kalandok napja.


- Mit gondolsz - kacsintok Szutyokra -, hova megyünk ma?

- A Balalajka vendéglõbe! - vágja rá gondolkodás nélkül.

Belépünk a füsttel és alkoholbûzzel telített levegõjû kocsmába, és irány a sarokban levõ törzsasztal.

Ott fent rendelnek. Sört. Sokat. Megszámlálhatatlant.

- Ma ismét lemérjük az utcákat széltében-hosszában - szól búsan Szutyok A múltkor is…

- Hagyd abba a siránkozást! - szakítom félbe, mert idõközben megszólal a zenegép. Mindenem a zene. Zene nélkül értelmetlen 
lenne az életem. Ha fáradt vagyok - felfrissít, ha bánatos vagyok - megvigasztal.


Gyengéden megsimogatom gazdám talpát, mire õ elkezdi a ritmust ütögetni velem. Elõször lassan, majd mind vadabbul és vadabbul…

Nem tudom melyikünk hagyta el a kocsmát részegebben - gazdám a sok sörtõl vagy én a zene hatása által kiváltott gyönyörûségtõl.

Furcsa látvány volt, ahogy elindultunk. Ha a gazdám jobbra akart menni, én balra indultam. És fordítva.
A vége mindig ugyanaz lett - elestünk. Néhány próbálkozás után gazdám jobb lábáról lecibálta egyik felemet és a földhöz vágta. Próbálná a másikat is levetni, 
de nem megy. Legyint egyet a kezével, feltápászkodik és megindul. Mire észhez térek a kábulatból, már egyedül vagyok. Elfog a rémület és segítségért kiáltok.


- Hé, emberek! Segítsetek! Mit csinálok itt én félmagamban?! Segítség!

Semmi válasz. Az utca csendes. Kihalt.

A távolban egy fél cipõben tántorgó részeg halad…



<<Vissza