A nõ remegõ kézzel bontja fel a fehér, parányi borítékot.

„Holnap jövök.”

Egy mondat csak, mégis benne van az eltelt évek hosszú sora - benne van az élet édes borzongása,
ujjongás, heves érzelem, kacér vágyakozás, csókos éjszakák - benne van a tavasz,
csalóka játékával - benne van minden, amit egy gyengéd szív kívánhat.

Eljött a holnap. A nõ szorongó érzéssel, lüktetõ remegéssel várta a férfit. Rágondolt, mosolygott. 
Rágondolt, dalolt. Rágondolt újból és újból.

A férfi nem jött.

Örömteli mosollyal várta a másik holnapot, majd a harmadikat, negyediket…

A mosollyal, mely nem fogyott el ajkáról, szomorkás vállrándítás párosult.

Múltak a napok, késve, de jöttek a hónapok…

A vágyakozásra azóta az idõpók a feledés bánomisén fátylát szõtte…

Egy nyári zápor fülledt levegõvel telítette a nõ magányos, boldogtalan lelkét. Kitárta az ajtót és szobájába özönlött az emlékek mérhetetlen tengere. Hosszasan nézett az esõfüggöny miértvoltvanlesz-talánya mögé… 
és szája szélén émelygõs mosoly jelent meg…

A zápor hirtelen elállt, az ég szivárványkoszorúval üdvözölte a fényes, kegyelmes urat, a Napot.

Egy jelenség közeledett az ajtó felé.

Megállt, töprengett egy kicsit, majd a szobába lépett.

Szemével megsimogatta a szoba kedves emlékeit, majd a nõ vállára tette a kezét. 
Gyengéden megszorította és magához vonta.

- Megkéstem kissé - törte meg a csendet.