Az éjfél hangtalanul felnevet 

A Virágfa utcában az éj csendje honol, Lassan közeleg az Éjszakák félelmetes királya, az Éjfél.

Gõgös mosollyal végigtekint az utcán, és elégedetten látja, hogy mindenki az álmok birodalmába költözött.

- De ni csak, mi az ott?! - hördül fel, amint üregtelen szeme megpillantja az egyik ablak elsötétített részén kisikló fénycsíkot.

- Ki az, aki nem tartja be a parancsomat?

Odasompolyog és méltóságához nem méltóan betekint a nagy király az ablak piciny résén. A szobában egy vidám társaságot lát, kik poharaikat magasra emelik. Az egyik férfi megszólal:

- Üdvözlöm az Éjszakák félelmetes urát, az Éjfélt.

- Emelem poharam a szerelmesek védelmezõjére, az Éjszakára és kegyes urára, az Éjfélre.

Az Éjfél ránéz láthatatlan órájára és dünnyög magában:

- Mennem kellene már, de milliónyi éjféli fejemre mondom: nem tudom õket itthagyni, olyan jólesik dicsérõ szavaikat hallgatni!

_ Emelem poharam - szólal meg egy nõi hang - arra a két lompos, piszkos ördögre. (A nagy király, az Éjfél, mérgesen felhorkan.) Igen jól hallottátok: két piszkos ördög! Mennyi gyilkosságot, erõszakot, lopást takarnak el lepleik alatt? Nincs olyan emberi lény vagy komputer, mely számon tudná tartani. Seprõnyélen lovagló boszorkák vájják ki rothadt szemeiket!

Egy pillanatra megáll az idõ. Némaság. Csend.

Az Éjfél elrohan.

Miután a társaság ily csúfosan elkergette az Éjfélt, nagy gondba esett: mi érdekeset lehet hajnal egykor kezdeni? A kártyázást már megunták, inni sem bírtak többet. Táncolásról pedig szó sem lehet.

Az agyak eltompultak.

- Menjetek már haza - szól János nyersen az ágyon heverészõ vendégekhez.

- Ezt az örömet nem fogjuk neked megadni - csapja fel a fejét Jóska.

- Gyerünk szõlõt lopni - mondja csendesen Marianna, miközben János fejét két tenyere közé igyekszik erõszakolni.

A gondolat gyökeret ereszt a fásult agyakba. Az álom kipattan a szemekbõl, az ital kipárolog a fejekbõl.

Pillanatok alatt felkészülnek és már indulnak is a nagy kalandra egy kis karkosár kíséretében.

A házban pedig két, álmában összeölelkezõ gyermek marad.

Még nincs itt a szõlõlopás ideje, mert érett szõlõt ilyenkor még csak itt-ott lehet találni. Ezy azonban ez az ismét vidámmá vált társaság nem tudja. Na, meg ha tudná is, nem tartaná vissza õket.

Útközben fel-felnevetnek az elõadott faviccek rosszul sikerült csattanóján vagy megborzadnak a rémmesék hallatán.

Késõbb levetik cipõiket, és mezíttelen lábbal rugdossák az út finom, aprószemcsés porát. Jólesik nekik magukra ölteni egykori gyermek-gondtalanságukat.

Így érnek el játszadozva a domboldalhoz.

Fekete, méltóságteljes õvsávával, vészt jóslóan tekint le reájuk a domb. Sötét tekintetébõl megrovás sugárzik:

- Hogy meritek magatokra ölteni azt, amit réges-régen könyörtelenül eldobtatok?

Elcsitulnak a hangok. Lélegzetet is csak lopva, néha-néha vesznek.

A dombon lassan haladnak felfelé. Egymást lökdösik elõre, mert mindegyikük biztonságban akarja magát érezni.

Míg így dulakodva haladnak, egy fényes szempár jelenik meg a közvetlen közelükben.

Mikor észreveszik, még ha az istennyila csapott volna is közéjük, akkor sem rémültek volna meg jobban. Kõvé meredve állnak, és csak néznek farkasszemet azzal a világító szempárral.

Nem ilyennek, dehogy is ilyennek képzelték el ezt a kirándulást!

Sokáig állnak így és nézik azt az átkozott szemet. Az nem mozdul – õk sem mozdulnak.

- Mi lehet az, farkas? – kérdezi remegõ hangon János.

- Hogy kerülne ide farkas? – gurul méregbe Jóska. Nem is annyira a farkas megemlítése végett, hanem azért, mert nem mer közelebb menni ahhoz a világító szempárhoz.

- Hát ha nem farkas – bátorodik fel János -, én nyakon csípem!

- Próbáljuk meg bekeríteni – ajánlja Jóska.

- Igen, az lesz a legésszerûbb – egyeznek bele a többiek.

Lépésrõl lépésre közelítenek a szemek felé, de azok nem mozdulnak. Lassan bezárul a kör és szûkül. Mikor olyan kicsire szûkült, hogy már egymás leheletét érzik, megállnak tanácstalanul.

A körben nincs semmi. Nincs sem test, sem világító szempár.

Visszatérnek az útra és… a két villogó szem megint ott van! Ugyanúgy, mozdulatlanul, mint az elõbb.

Az erekben megfagy a vér, a szívek megbénulnak.

A fénylõ szempár lassan nõni kezd. Megindul feléjük, és villogása átfogja erõsen, hogy soha többé el ne eressze õket…

(Valahol a távolban a nagy király, az Éjfél, hangtalanul felnevet.)