Az
éjfél
hangtalanul felnevet
A
Virágfa utcában az éj csendje honol,
Lassan közeleg az
Éjszakák félelmetes
királya, az Éjfél.
Gõgös
mosollyal végigtekint az utcán, és
elégedetten
látja, hogy mindenki az álmok
birodalmába költözött.
-
De ni csak, mi az ott?! - hördül fel, amint
üregtelen
szeme megpillantja az egyik ablak
elsötétített
részén kisikló
fénycsíkot.
-
Ki az, aki nem tartja be a parancsomat?
Odasompolyog
és méltóságához
nem méltóan betekint a nagy
király az ablak piciny résén. A
szobában egy vidám
társaságot lát, kik
poharaikat magasra emelik. Az egyik férfi
megszólal:
-
Üdvözlöm az Éjszakák
félelmetes urát, az Éjfélt.
-
Emelem poharam a szerelmesek
védelmezõjére, az
Éjszakára
és kegyes urára, az
Éjfélre.
Az
Éjfél ránéz
láthatatlan
órájára és
dünnyög
magában:
-
Mennem kellene már, de milliónyi
éjféli fejemre mondom:
nem tudom õket itthagyni, olyan jólesik
dicsérõ szavaikat hallgatni!
_
Emelem poharam - szólal meg egy nõi hang - arra a
két
lompos, piszkos ördögre. (A nagy király,
az Éjfél, mérgesen felhorkan.) Igen
jól hallottátok: két piszkos
ördög! Mennyi gyilkosságot,
erõszakot, lopást
takarnak el lepleik alatt? Nincs olyan emberi lény vagy
komputer, mely számon
tudná tartani. Seprõnyélen
lovagló boszorkák vájják ki
rothadt szemeiket!
Egy
pillanatra megáll az idõ.
Némaság. Csend.
Az Éjfél
elrohan.
Miután
a társaság ily csúfosan elkergette az
Éjfélt, nagy
gondba esett: mi érdekeset lehet hajnal egykor kezdeni? A
kártyázást már
megunták, inni sem bírtak többet.
Táncolásról pedig szó sem
lehet.
Az
agyak eltompultak.
-
Menjetek már haza - szól János nyersen
az ágyon
heverészõ vendégekhez.
-
Ezt az örömet nem fogjuk neked megadni - csapja fel a
fejét Jóska.
-
Gyerünk szõlõt lopni - mondja csendesen
Marianna,
miközben János fejét két
tenyere közé igyekszik erõszakolni.
A
gondolat gyökeret ereszt a fásult agyakba. Az
álom
kipattan a szemekbõl, az ital kipárolog a
fejekbõl.
Pillanatok
alatt felkészülnek és már
indulnak is a nagy
kalandra egy kis karkosár
kíséretében.
A
házban pedig két, álmában
összeölelkezõ gyermek marad.
Még
nincs itt a szõlõlopás ideje, mert
érett szõlõt
ilyenkor még csak itt-ott lehet találni. Ezy
azonban ez az ismét vidámmá
vált
társaság nem tudja. Na, meg ha tudná
is, nem tartaná vissza õket.
Útközben
fel-felnevetnek az elõadott faviccek rosszul
sikerült csattanóján vagy megborzadnak a
rémmesék hallatán.
Késõbb
levetik cipõiket, és mezíttelen
lábbal rugdossák az
út finom, aprószemcsés
porát. Jólesik nekik magukra ölteni
egykori
gyermek-gondtalanságukat.
Így
érnek el játszadozva a domboldalhoz.
Fekete,
méltóságteljes
õvsávával, vészt
jóslóan tekint le
reájuk a domb. Sötét
tekintetébõl megrovás
sugárzik:
-
Hogy meritek magatokra ölteni azt, amit
réges-régen
könyörtelenül eldobtatok?
Elcsitulnak
a hangok. Lélegzetet is csak lopva,
néha-néha
vesznek.
A
dombon lassan haladnak felfelé. Egymást
lökdösik elõre,
mert mindegyikük biztonságban akarja
magát érezni.
Míg
így dulakodva haladnak, egy fényes
szempár jelenik meg
a közvetlen közelükben.
Mikor
észreveszik, még ha az istennyila csapott volna
is
közéjük, akkor sem
rémültek volna meg
jobban. Kõvé meredve állnak,
és csak néznek
farkasszemet azzal a világító
szempárral.
Nem
ilyennek, dehogy is ilyennek képzelték el ezt a
kirándulást!
Sokáig
állnak így és nézik azt az
átkozott szemet. Az nem
mozdul – õk sem mozdulnak.
-
Mi lehet az, farkas? – kérdezi remegõ
hangon János.
-
Hogy kerülne ide farkas? – gurul méregbe
Jóska. Nem is
annyira a farkas megemlítése végett,
hanem azért, mert nem mer közelebb menni
ahhoz a világító
szempárhoz.
-
Hát ha nem farkas – bátorodik fel
János -, én nyakon
csípem!
-
Próbáljuk meg bekeríteni –
ajánlja Jóska.
-
Igen, az lesz a legésszerûbb – egyeznek
bele a többiek.
Lépésrõl
lépésre közelítenek a szemek
felé, de azok nem
mozdulnak. Lassan bezárul a kör és
szûkül. Mikor olyan kicsire
szûkült, hogy
már egymás leheletét érzik,
megállnak tanácstalanul.
A
körben nincs semmi. Nincs sem test, sem
világító
szempár.
Visszatérnek
az útra és… a két
villogó szem megint ott
van! Ugyanúgy, mozdulatlanul, mint az elõbb.
Az
erekben megfagy a vér, a szívek
megbénulnak.
A
fénylõ szempár lassan nõni
kezd. Megindul feléjük, és
villogása átfogja erõsen, hogy soha
többé el ne eressze õket…
(Valahol
a távolban a
nagy király, az Éjfél, hangtalanul
felnevet.)