Venor-úton

Mielõtt beléptem volna a váróba, már az üvegajtón keresztül is sejtettem, itt hosszabb várakozást jelölt ki számomra a sors.
A függöny takarása mögött, elképzelésemet felülmúlva, jóval több beteg várakozott, mint reméltem.
Beléptem az ajtón. Valóban sokan voltak, jórészt az én korosztályom és nem kevés idõsebb ember, fõleg öreg nénikék is.
Már bántam, hogy a mai napra kértem az idõpontot. Ha tényleg be akarok kerülni, lehet, még délután is itt leszek.
Idõpont ide, vagy oda, úgyis elõször az idõseket hívják be.
Leültem, volt szabad hely, hiszen a legtöbben a rendelõ-helyiség ajtaját ostromolták, valami kis idõmaradékért, ami csak úgy büntetlenül leesik, esetleg, ha a nõvér megszánja a tolongó betegeket.
„Tömény betegség”-villant be, értelmetlenül.
Saját elhatározásomból ritkán jövök ilyen helyre. Még élénken él bennem gyermekkorom egyik estéje: apámat néztem, néztem az asztalost, ahogy dolgozik, ahogy összeállítja a beenyvezett elemeket, és ahogy a néhány fadarab egyre felismerhetõbben hasonlít szekrényre, mint ahogy e célból is készítette.
Közben mindig mesélt.
„Meséljek valamit?”- így kezdõdtek a dolgok, de nem mese volt, megtörtént eseteket mondott el, általában. Ez alkalommal azt, hogy mit mondott, annak idején az õ apukája-akit én sosem ismerhettem- a tömegbe verõdött emberekkel kapcsolatban, fiát óvva: „ a tömeg veszélyes dolog, kerüld el, lehetõleg a tömeget, fiam!”
Édesapám mosolyogva tette hozzá, hogy ez magyarázza a hitetlensége mellett, hogy nem jár templomba, ott mindig nagy a tömeg, ha mise van.
Ez jutott eszembe, ahogy reménytelenül felmértem a sokaságot.
Már mindegy, gondoltam, kivárom a soromat.
Tegnap fedezte fel rajtam a feleségem, amikor begörcsölt a lábam, munka közben.
Én már régebb óta tudok a dologról, de nem tulajdonítottam jelentõséget az idõnként jelentkezõ szorító érzésnek. Már többször elõfordult, majd elmúlik, gondoltam.
Tegnap sokáig tartott a görcs, ahogy eddig még sosem.
Most itt vagyok és még egy jó ideig itt is leszek, úgy tûnik.
Szerintem holnap biztosan kevesebben lesznek. Legjobb lenne talán most visszamenni és folytatni a munkámat, úgy kéretõztem el, emiatt.
Állítólag visszér, vagy mi okozza. Nem gondoltam volna, hogy ilyen is van nekem, csak az ereimet láttam eddig, „visszafele ereket” még nem tapasztaltam magamon.
Azt mondják, mûtét is lehet az ilyennek a vége. Akkor nem lennének vissza-ereim, gondolom, kiszednék belõlem.
Azt is mondják, hogy valamikor sok mindent kínzással szedtek ki az emberbõl, de hát fejlõdik a tudomány, az orvostudomány is.
Talán, mégis várok még egy…mondjuk…negyedórát.
Az üvegajtónál egy anyuka jelenik meg, óvodás kisfiát hozta. Úristen, elképzelni is rossz. Csak nem õ is, úgy, mint én, ennyi idõsen, máris…
Persze egészen más baja is lehet.
Én következek, végre, ha jól gondolom, ha jól emlékszem. Ez mindig probléma nekem az ilyen helyeken, ahol csak a becsületre (na meg, akinél jó, a memóriára) van bízva a sorrend.
Szólítják a következõt, elindulok, mert azt hiszem, most én következek.
Hamarosan kiderül, jól emlékszem-e?
Csak egyedül én indultam az ajtó felé, akkor tehát biztos: én következtem.
Miután a vizsgálóban levettem a nadrágomat, ahogy az orvos kérte és felültem az asztalra, hogy butaság, de kicsit remeg a lábam.
- Tartsa lazán!- kéri az orvos.
Vizsgálat után, miközben szigorú pillantások közepette, néha rám nézve tölti ki az adatlapot. Nem lesz ennek jó vége, gondolom, ha ilyen sok írnivalóval jár a dolog.
- Volt már ezzel mûtétje?
- Miért, doktor Úr, csak nincs valami baj vele?
- Van egy másik megoldás is, persze. Hogy viszonyul a gyógyszerek szedéséhez?
- Be szoktam szedni, ha muszáj, de elõfordul, hogy visszakívánkozik.
- Akkor sajnos a mûtéten kívül csak egy lehetõsége van, fel is írom. Ez nem tabletta, de hatásos szokott lenni. Venoruton a neve, ezzel kenegesse, amíg él.
Úristen! Nem! Belesápadtam a gondolatba, homlokomon a verejtékezés mindent elönteni igyekezett… Megkaptam a receptet, ki kell váltanom. Én még élni akarok! Van – e egyáltalán értelme bármit is kiváltani?
A gyógyszertárban, miután megkaptam, próbálom kibetûzni a használati útmutatóból, mi ez, egyáltalán, mennyi idõm lehet még?
Elõl a gyógyszer neve, nagy betûkkel: VENORUTON, majd kisebb betûkkel folytatódik: gél. Vagyis: „VENORUTON gél”
Most esik le nálam a tantusz: félreértettem, valamit, most már tudom, és nagyon megörültem, hogy rájöttem, mit mondott az orvos: „ezzel kenegesse, ami gél”, és nem „amíg él”.
Talán nem is kellene a kenõcs, na mindegy, már kifizettem.
Már csak egy dolog nem tiszta a számomra, nem mondta az orvos, meddig kell ezzel kenegetnem, talán hosszú évekig?
Remélem, még sokáig.