Koppanás 

Utoljára gyermekkorában volt hasonló félelme. Valósággal megbénította a sötét, a bizonytalanság.
Erõs férfinak ismerte magát, de most mégis meglepõdött, ahogy az idegpályáit az egyre növekvõ félelem kerítette hatalmába.
Érdekes (és talán szerencsés) módon, valahogyan a történések perifériájára került.
Szeme láttára valósult meg a borzalom.
Ahogy feltûnt a két autó, már sejthetõ volt, hogy ez nem játék. Nem holmi suhancok gyorsasági versenye, hanem valóságos, vérre menõ üldözés.
Testén remegés lett úrrá, ahogy a sarkon feltûntek a jármûvek, egymástól néhány méterre. A levegõ, bõgõ motorhanggal és fékcsikorgással telt meg. Majd lövések dördültek, újabb kerékcsikorgás és újabb lövések. Rémisztõen közel géppisztoly-ropogás.
Füle még érzékelte az eltévedt lövedékek süvítését, majd váratlanul fájdalmat érzett a mellében. Keze önkéntelenül odakapott, nedvességet és fájdalmat tapintott.
Az üldözött autó vezetõje ugyanebben a pillanatban kétségbeesetten félrerántotta a kormányt, a szemközti ház felé, majd, hogy elkerülje az ütközést, ugyanezzel a lendülettel visszatért eredeti haladási irányába. Az üldözõ az elsõ manõvert pontosan lemásolva közeledett, azonban a korrigálásra már nem jutott ideje, mindent letörni akaró sebességgel csapódott be, szemközt, a falon.
A motor utolsót hördült, majd elcsendesedett a vidék. Az üldözött autó egyre távolodó hangja teljesen elhalkult, nyom nélkül lépett ki a sötétségbe. Csak a borzalom, a szemközti falon, a véres borzalom.
Lövés érhette, gondolta. Tehát ennyi. Ennyi ideig sikerült fenntartani magában az élet folyamatát. Így kell befejezni? Nem! Ez nem történhet meg!
Kezével segítség után kutatott, görcsösen.
Egy ütést érzett, nem kis ütést a fején. Kábultan próbálta értékelni a helyzetet, agya mindent elkövetett, hogy megtarthassa éber állapotát, azonban súlyos álom kezdte befedni testét.
Szúró fényre riadt fel, keze valami hideget tapintott. Emlékeitõl eltérõen a szemközti falon nyoma sem volt már a történteknek. Ébredezõ tudata számára meglepõ fordulat volt a váratlanul arcába világító fényforrás.
Mégis igaz volt a lövöldözés… eltalálták-villant be, igen, már emlékezett: géppisztoly-ropogás és a fájdalom.
Biztosan észrevették, hogy nem halt meg, visszajöttek, és most végeznek vele, hát –sajnos- igen. Keze ismét valami hideg, hosszúkást érintett, rémülten rántotta vissza, de valószínûleg már késõn: ismét hatalmas koppanást érzett a fején. Most, hála Isten, nem vesztette el teljesen az eszméletét, megragadta a hideg, hosszúkás valamit, ami ebben a pillanatban megmozdult. Sõt! Nem csak megmozdult, de ujja köré tekeredett.
Riadtan tekintett arra, a betolakodó, ujját erõsen szorító valami felé.
Szemközt a falon, a baleset helyén, most egy felirat éktelenkedett, mintegy gúnyolódva a kíváncsiskodókon: „VÉGE”.
Rémülten vette észre, hogy megszûnt a sötétség és az ujját szorító valami felállásra kényszeríti, a felesége keze volt az.
-- Elaludtál a végére, hallottam, mekkorát koppant a fejed, mögöttünk, a deszkán. Miért kell nekünk minden filmet az utolsó sorból nézni, nem tudom…