Halálos félelem
Világ életében úgy gondolta, hogy az ember léte, legyen az bármilyen kilátástalan is, mindenképpen jobb az elmúlásnál.
Természetesen nem próbálhatta ki senki más életét, csak maximum megpróbálta más helyzetébe képzelni magát.
Tudta, létezhet az emberi létnek olyan keserves formája is, ahol szóba jön az önpusztítás gondolata.
Normális ember azonban nem tesz ilyet. Az elmúlás a gondolatok és az érzelmek megszûnését is jelenti, habár… (ebben azonban nem bízhatott).
Ez vagylagos.
Mit gondol vajon a haldokló? Az utolsó pillanatokban mit?
Amikor elméje felismeri az elkerülhetetlent.
A visszafordíthatatlan elmúlást.
Ezeken az értelmetlen dolgokon rágódott, ezen a szép nyári napon. Ma vasárnap volt, munkaszüneti nap.
Családja elment a vásárba. Minden vasárnap alkalmával van vásár.
A tömeg kavarog az árusok sátrai közt. Van, aki vásárol, talán a többség. Õ nem szerette az értelmetlen nyüzsgés eme formáját.
Felesége és gyermekei igen. Megálltak a sátraknál, mindent megnéztek. Néha vásároltak.
Egyedül volt, kiült a kertben levõ fonott karosszékbe. Unatkozott.
A szürkülõ szeretetnek nincs célja..- gondolta.
Mivé lesz egy kapcsolat az évek súlya alatt? Megismerik egymást, örömmel. Késõbb már csak megszokásból történnek a dolgok. Oda a szabadság, mindkét részrõl.
Már semmi sem a régi, lányai már egyre kevesebb segítségre szorulnak. Ez nem baj, örült a fejlõdésüknek, sikereiknek, de mégis… Olyan jólesõ érzés segíteni rajtuk, ha kell. Ha kell…
Annyi mindent szeretett volna megosztani velük, a megismerés további örömeit…
Az élet sodrása nem mindig egyezik az elképzelésekkel. „Szabad akarat”…
A kisebbik lánya is hamarosan végez az iskolában. A nagyobbik már csaknem felnõtt.
Rég volt már, amikor született. Feledhetetlen éjszaka…A nem várt problémákról mit sem sejtve délelõtt, munkahelyérõl telefonálva tudta meg az örömhírt. Hajnalban, gyalog mentek a kórházba. Felesége nem akart taxit hívni: „semmi szükség rá, ha mellettem vagy”
Ott kellett hagynia, a munkahelyétõl ilyen hajnali órán nem kérhetett szabadságot.
Délelõtt született meg az elsõ gyermeke. Kislány, mondták a telefonba.
Nem bánta, örült neki. Nagyon örült.
Kénytelen volt azonnal hozni egy üveg konyakot. Még nem volt ilyen helyzetben A munkatársak miatt koccintani kellett. ”Igyál még…” hallotta, de már ott lapult testében az ideges rohanás.
Látni, látni õket, minél elõbb…
Kicsattanó örömmel nyitotta a kórház nyikorgó kapuját.
Nem volt látogatási idõ, visszatessékelték. „Jöjjön este 6-tól 7-ig!”-tanácsolta a portás könyörtelenül.
Az utcáról szemlélte a szülészet ablakait, a kerítésen keresztül… A kerítésen keresztül! Már bent is volt, lehuppant a tulipánfák közé.
Az osztálynál, ahol szerettei immár ketten voltak, nem utasították el.
A nõvér türelmét kérte: hamarosan jön az orvos.
Várt. Úgy érezte, hihetetlenül sokáig.
Az orvos szabadkozva kezdte: nagyon szép kislány…Pihenniük kell, értse meg…A kislány jelenleg a gyermekosztályon van, nos ne ijedjen meg, inkubátorban, mert… komplikációk léptek fel...nincs baj, érdeklõdjön a gyermekosztályon…Derült égbõl a villámcsapás.
A feleségének ne beszéljen még errõl, nem lenne jó ebben az állapotban..
Felesége mit sem sejtve, félig kábultan mosolyogva mondta: „kislány! Olyan szép”
Most nem mondhatja el, ..megfogták egymás kezét.. ”Mi a baj, nem is örülsz?”
„-De igen, olyan aranyos..”
Feleségének pihennie kellett. Elbúcsúztak.
„Este visszajövök”- mondta.
Nem jött vissza, sírt. Sírt már az utcán is, hazafelé. Hitetlenként is fohászkodott.
Éjjel 2-kor hangzott el elõször, a telefonban, hogy most már talán van remény. Nem hitte volna, hogy tud még ilyent, ismét elsírta magát.
Régen volt… Meg sem kellett volna talán nõsülni. Tanácstalan volt, mindig is szerette a családját.
Sokszor idegenként érezte magát köztük. Csak õ lehetett a hibás.
Mit gondolhat vajon a haldokló? „gondolkodom, tehát vagyok”… még most is… ugye még most is?!
De vajon van –e értelme mindezen dolgoknak, fontos-e mindez.
Ilyen gondolatok közepette jutott elhatározásra. Most. És csak ennyi. Ilyen egyszerû.
Elõvette régi válltáskáját és elkezdte a nélkülözhetetlen dolgokat megkeresni.
Megértik, majd lehet, amúgy is sok rossz tulajdonsággal rendelkezett.
A válltáska még gyermekkorából volt, ezt vitte magával általában, mikor öccsével még gyermekként erdei kirándulásra indultak, nagyfiúsan, kerékpárral, szalonnával, csúzlival és egy közös használatú tõrrel.
Emlékezett, a nagyapjától kapott huszár-kardból sikerült keservesen sokára levágni egy darabot. Ebbõl készült a tõr. Dédapját, aki még huszárként használta, sosem ismerte. A születését követõen nem sokkal meghalt.
Valaha úgy tartotta, az ember az életét semmiképpen ne dobja el… talán még nyomorékként élni is jobb, mint sehogyan sem… Megborzongott a gondolattól.
Szalonnát most nem csomagolt.
Lánc után kutatott, majd megtalálva gondosan összetekerve tette a tarisznyába. Emlékezett egy hosszú kengyelû lakatra. Elõkerült. Nehezen, de be tudta rakni a lánc mellé.
Régi kiránduló helyükön vasút szelte át az erdõt. Három kocsiból álló szerelvény közlekedik, mindhárom piros.
Elindult, vállára akasztva tarisznyáját.
Megerõltetõbbnek tûnt a poros ösvény kaptatója, mint várta. A Nap is egyre magasabban járt.

Lehet, hogy hibás döntés! Hamarosan hazaérkezik felesége és lányai.
Lehet, hogy nehezebb lesz nekik, talán nem. Õszintén sajnálni kezdte õket. ”Egyedül születünk,
egyedül halunk meg”.
Még nem késõ. Vissza kellene menni és a pince ablakán észrevétlenül berakni a kellékeket. Senki sem jönne rá. Az élet menne tovább, mint ahogy eddig is tette…
Nem! Már… nincs…
Zihálva kaptatott fel. Errõl a helyrõl leereszkedve eléri a völgyet, a síneket.
Ennyire még sohasem sajnálta magát.
Jó lenne újból kezdeni mindent.
A talpfa alól kiszedte a murvát, hogy a láncot áthúzhassa. Így már befért a lánc.
Áthúzta, majd dereka körül szorosan áthurkolta. Le kellett feküdnie a sínre, a lánc végét így helyezhette csuklójára.
Csupán jobb keze maradt szabadon. Lezárta a lakatot, majd a kulcsot eldobta. A kulcs nem messze fent akadt egy ágon.
A délutáni verõfényben elviselhetetlenül csillogott.
Ilyentájt szokott a vonat itt átrobogni. Most késni látszott.
Úristen! A lánc fájdalmasan szorított. Nincs visszaút-ébredt rá.
Mégis valahogyan el kellene érmi-talán a lábával- a bokrot. Ha leesik a kulcs még idõben kiszabadíthatja magát.
Ha szerencséje van, sikerülhet!
Megpróbálta lábát a bokor közelébe helyezni. A lánc erõsen tartott.
Ez lehetetlen! Nem gondolta komolyan! Ez nem történhet meg!
Reménytelen volt a próbálkozása, az izzadtság patakokban folyt róla. Se közel, se távol senki, aki segíthetne.
A vonat szerencsére késni látszott, talán jön valaki erre, talán van esély…
Sötét árny jelent meg, szerencsére a bokrok elõtt, a sín melletti keskeny ösvényen. Arcát a Nappal szemben nem lehetett felismerni… azonban vállán hatalmas kaszát cipelt, könnyedén… Tehát mégis igaz! Hinni kellett volna!- villant át-
Már biztos volt benne: a Halált látja, élete utolsó pillanataiban…
A kaszás már csak néhány lépésre volt. Ahogy közeledett emelte le válláról a kaszát.
Így kell bevégezni…
Messzirõl a fém csikordulása hallatszott...
- NE! MÉG NE! A lányaim, a feleségem!
-Ej, ej!- mondta, miközben letette a férfi mellé a sínekre a kaszáját.- Magát jól helybenhagyták, úgy látom.
Biztos nem idevalósiak voltak…
…Ilyen halált kieszelni!? Szemét dolog!
Éhen, szomjon halt volna, ha nem jövök ma a tanyára...Még jó, hogy nem két évvel ezelõtt…Akkor még a vonat is elcsapta volna, …szörnyethalni a kerekek között…
A kasza nyelével kifeszítette a láncot a korhadt talpfától, a lánc kiszabadult.

Fáradtan ébredt fel, vállát törte a fonott szék.
Csapódott a kapu. A családja érkezett:
felesége és lányai, nagy nevetéssel: „Elaludtál, Apu? Ébresztõ!”