Halálos félelem
Világ
életében úgy gondolta, hogy az ember
léte,
legyen az bármilyen kilátástalan is,
mindenképpen jobb az
elmúlásnál.
Természetesen
nem próbálhatta ki senki más
életét,
csak maximum megpróbálta más
helyzetébe
képzelni magát.
Tudta, létezhet az emberi létnek olyan keserves
formája is, ahol szóba jön az
önpusztítás gondolata.
Normális
ember azonban nem tesz ilyet. Az elmúlás a
gondolatok
és az érzelmek
megszûnését is jelenti,
habár… (ebben azonban nem bízhatott).
Ez vagylagos.
Mit gondol vajon a
haldokló? Az utolsó pillanatokban mit?
Amikor
elméje
felismeri az elkerülhetetlent.
A
visszafordíthatatlan elmúlást.
Ezeken
az értelmetlen dolgokon rágódott, ezen
a
szép nyári napon. Ma vasárnap volt,
munkaszüneti nap.
Családja
elment a vásárba. Minden vasárnap
alkalmával van vásár.
A
tömeg kavarog az árusok sátrai
közt. Van, aki
vásárol, talán a
többség. Õ nem
szerette az értelmetlen nyüzsgés eme
formáját.
Felesége
és gyermekei igen. Megálltak a
sátraknál,
mindent megnéztek. Néha
vásároltak.
Egyedül
volt,
kiült a kertben levõ fonott karosszékbe.
Unatkozott.
A
szürkülõ szeretetnek nincs
célja..- gondolta.
Mivé
lesz egy kapcsolat az évek súlya alatt?
Megismerik
egymást, örömmel.
Késõbb már csak
megszokásból történnek a
dolgok. Oda a
szabadság, mindkét részrõl.
Már
semmi sem a régi, lányai már egyre
kevesebb
segítségre szorulnak. Ez nem baj,
örült a
fejlõdésüknek, sikereiknek, de
mégis… Olyan
jólesõ érzés
segíteni rajtuk, ha kell. Ha
kell…
Annyi mindent
szeretett
volna megosztani velük, a megismerés
további örömeit…
Az élet
sodrása nem mindig egyezik az
elképzelésekkel. „Szabad
akarat”…
A kisebbik
lánya is hamarosan végez az iskolában.
A nagyobbik már csaknem felnõtt.
Rég
volt már, amikor született. Feledhetetlen
éjszaka…A nem várt
problémákról mit sem sejtve
délelõtt,
munkahelyérõl telefonálva tudta meg az
örömhírt. Hajnalban, gyalog mentek a
kórházba. Felesége nem akart taxit
hívni:
„semmi szükség rá, ha
mellettem vagy”
Ott kellett
hagynia, a
munkahelyétõl ilyen hajnali
órán nem kérhetett
szabadságot.
Délelõtt
született meg az elsõ gyermeke. Kislány,
mondták a telefonba.
Nem
bánta,
örült neki. Nagyon örült.
Kénytelen
volt azonnal hozni egy üveg konyakot. Még nem volt
ilyen
helyzetben A munkatársak miatt koccintani kellett.
”Igyál még…”
hallotta, de már
ott lapult testében az ideges rohanás.
Látni,
látni õket, minél
elõbb…
Kicsattanó
örömmel nyitotta a kórház
nyikorgó kapuját.
Nem
volt látogatási idõ,
visszatessékelték.
„Jöjjön este 6-tól
7-ig!”-tanácsolta a portás
könyörtelenül.
Az
utcáról szemlélte a
szülészet
ablakait, a kerítésen
keresztül… A
kerítésen keresztül! Már bent
is volt,
lehuppant a tulipánfák közé.
Az
osztálynál, ahol szerettei immár
ketten voltak, nem utasították el.
A
nõvér türelmét
kérte: hamarosan jön az orvos.
Várt.
Úgy érezte, hihetetlenül
sokáig.
Az
orvos szabadkozva kezdte: nagyon szép
kislány…Pihenniük kell, értse
meg…A
kislány jelenleg a gyermekosztályon van, nos ne
ijedjen
meg, inkubátorban, mert…
komplikációk
léptek fel...nincs baj,
érdeklõdjön a
gyermekosztályon…Derült
égbõl a
villámcsapás.
A
feleségének ne beszéljen
még errõl, nem lenne jó ebben az
állapotban..
Felesége
mit
sem sejtve, félig kábultan mosolyogva mondta:
„kislány! Olyan szép”
Most nem mondhatja
el,
..megfogták egymás kezét..
”Mi a baj, nem is örülsz?”
„-De
igen,
olyan aranyos..”
Feleségének
pihennie kellett. Elbúcsúztak.
„Este
visszajövök”- mondta.
Nem
jött vissza, sírt. Sírt már
az utcán
is, hazafelé. Hitetlenként is
fohászkodott.
Éjjel
2-kor hangzott el elõször, a telefonban, hogy most
már
talán van remény. Nem hitte volna, hogy tud
még
ilyent, ismét elsírta magát.
Régen
volt… Meg sem kellett volna talán
nõsülni.
Tanácstalan volt, mindig is szerette a
családját.
Sokszor
idegenként érezte magát
köztük. Csak õ lehetett a hibás.
Mit
gondolhat vajon a haldokló? „gondolkodom,
tehát
vagyok”… még most is… ugye
még most
is?!
De vajon van
–e
értelme mindezen dolgoknak, fontos-e mindez.
Ilyen gondolatok
közepette jutott elhatározásra. Most.
És csak ennyi. Ilyen egyszerû.
Elõvette
régi
válltáskáját és
elkezdte
a nélkülözhetetlen dolgokat megkeresni.
Megértik,
majd
lehet, amúgy is sok rossz tulajdonsággal
rendelkezett.
A
válltáska még
gyermekkorából volt,
ezt vitte magával általában, mikor
öccsével még gyermekként
erdei
kirándulásra indultak, nagyfiúsan,
kerékpárral, szalonnával,
csúzlival
és egy közös
használatú tõrrel.
Emlékezett,
a nagyapjától kapott
huszár-kardból
sikerült keservesen sokára levágni egy
darabot.
Ebbõl készült a tõr.
Dédapját, aki még
huszárként használta, sosem ismerte. A
születését követõen
nem sokkal meghalt.
Valaha
úgy tartotta, az ember az életét
semmiképpen ne dobja el… talán
még
nyomorékként élni is jobb, mint
sehogyan
sem… Megborzongott a gondolattól.
Szalonnát
most
nem csomagolt.
Lánc
után kutatott, majd megtalálva gondosan
összetekerve
tette a tarisznyába. Emlékezett egy
hosszú
kengyelû lakatra. Elõkerült. Nehezen, de
be tudta rakni a
lánc mellé.
Régi
kiránduló helyükön
vasút szelte
át az erdõt. Három kocsiból
álló
szerelvény közlekedik, mindhárom piros.
Elindult,
vállára akasztva
tarisznyáját.
Megerõltetõbbnek
tûnt a poros ösvény kaptatója,
mint
várta. A Nap is egyre magasabban járt.
Lehet, hogy
hibás döntés! Hamarosan
hazaérkezik felesége és
lányai.
Lehet,
hogy nehezebb lesz nekik, talán nem.
Õszintén
sajnálni kezdte õket. ”Egyedül
születünk,
egyedül halunk meg”.
Még
nem késõ. Vissza kellene menni és a
pince ablakán
észrevétlenül berakni a
kellékeket. Senki sem
jönne rá. Az élet menne
tovább, mint ahogy
eddig is tette…
Nem!
Már… nincs…
Zihálva
kaptatott fel. Errõl a helyrõl leereszkedve
eléri a völgyet, a síneket.
Ennyire
még
sohasem sajnálta magát.
Jó
lenne
újból kezdeni mindent.
A
talpfa alól kiszedte a murvát, hogy a
láncot
áthúzhassa. Így már
befért a
lánc.
Áthúzta,
majd dereka körül szorosan áthurkolta. Le
kellett
feküdnie a sínre, a lánc
végét
így helyezhette csuklójára.
Csupán
jobb keze maradt szabadon. Lezárta a lakatot, majd a kulcsot
eldobta. A kulcs nem messze fent akadt egy ágon.
A
délutáni verõfényben
elviselhetetlenül csillogott.
Ilyentájt
szokott a vonat itt átrobogni. Most késni
látszott.
Úristen!
A
lánc fájdalmasan szorított. Nincs
visszaút-ébredt rá.
Mégis
valahogyan el kellene érmi-talán a
lábával-
a bokrot. Ha leesik a kulcs még idõben
kiszabadíthatja
magát.
Ha
szerencséje
van, sikerülhet!
Megpróbálta
lábát a bokor közelébe
helyezni. A lánc erõsen tartott.
Ez lehetetlen! Nem
gondolta komolyan! Ez nem történhet meg!
Reménytelen
volt a próbálkozása, az
izzadtság
patakokban folyt róla. Se közel, se
távol senki, aki
segíthetne.
A
vonat szerencsére késni látszott,
talán
jön valaki erre, talán van
esély…
Sötét
árny jelent meg, szerencsére a bokrok
elõtt, a sín
melletti keskeny ösvényen. Arcát a
Nappal szemben
nem lehetett felismerni… azonban
vállán hatalmas
kaszát cipelt, könnyedén…
Tehát
mégis igaz! Hinni kellett volna!- villant át-
Már
biztos
volt benne: a Halált látja, élete
utolsó pillanataiban…
A
kaszás már csak néhány
lépésre volt. Ahogy közeledett emelte le
válláról a kaszát.
Így
kell
bevégezni…
Messzirõl
a
fém csikordulása hallatszott...
- NE!
MÉG NE!
A lányaim, a feleségem!
-Ej,
ej!- mondta, miközben letette a férfi
mellé a
sínekre a kaszáját.- Magát
jól
helybenhagyták, úgy látom.
Biztos nem
idevalósiak voltak…
…Ilyen
halált kieszelni!? Szemét dolog!
Éhen,
szomjon halt volna, ha nem jövök ma a
tanyára...Még jó, hogy nem
két évvel
ezelõtt…Akkor még a vonat is elcsapta
volna,
…szörnyethalni a kerekek
között…
A kasza
nyelével kifeszítette a láncot a
korhadt talpfától, a lánc kiszabadult.
Fáradtan
ébredt fel, vállát törte a
fonott szék.
Csapódott
a
kapu. A családja érkezett:
felesége
és lányai, nagy nevetéssel:
„Elaludtál, Apu?
Ébresztõ!”
|