A természet kecses keze
szétterítette ébenfekete fátylát,
mely sûrû sötét éjszakaként borítja be
most a tájat. Sötét van, s hideg.
De ebben a feketeségben
a csillagok, mint apró szikrák pislognak az égen.
Felhõ szállt alá s békésen feküdt az útra,
ez lesz pihe-puha éjszakai ágya.
A hold kerek arca világít neki, ahogy egy kedvenc
kis éjjeli lámpa ragyogást visz a néma szobába.

 2

Síri csend van, s nem száll madarak éneke,
autók zúgása is igen ritka most erre.
Most a tücsök hegedûje is néma marad,
a csípõs szél nagy irama most elmarad
Téli éjjel van, este tizenegy.
A fekete aszfaltos út lassan megy.
Felhõk takarják néhol testét,
maguknak érzik ezt az estét.
A megvilágítatlan út megy valamerre,
megfagy a lehelet, irányít a sors keze.

 3

Sûrû sötét van. Az út széle havas, s jeges.
Valaki egyedül jön erre, fázik arca, s keze.
Mégis melegnek érzi az estét,
kellemes érzés melegíti át a testét.
A messze távolban fények, arra tart most õ,
reménykedik, nem álja útját egy felhõ.
A lába viszi amerre szíve kéri,
decemberi angyalok segítsetek neki.
Kertek s poklok kutyái nem ugatnak,
a kutyapriccsen megmaradnak.

 4

Csendesen oson égi s földi vándor, viszont
a szív dobbanása annál nagyobb.
Elérte a pontot, hol megállt, egy ajtót,
dobban a szív, hallom az üstdobot.
Mely nyílik is már, kedves hang, mosoly,
invitál, hellyel kínál, s arcuk felragyog.
Ünnepelnek, õk ketten, ilyen még nem volt.
Ünnep: mely nagy családot is összehoz,
a szereteté, kik benne élnek azok boldogok,
gyertyák fénye ilyenkor aranyként ragyog.

 5

Aranysugár ragyogja át a félhomályt,a szobát.
Örömteli csevely, elmúlt emlékképek felidézõdnek.
A /"/nagy család/"/ Is Bõséggel Mondatja a témát,
s megszólal a zene is, halkan,hangulathoz illõen.
Közeledik az este, gyertya gyúl a díszes fán.
A kép rögtön kikerült a falra, rajta kiskutya figyel minket,
közösen gyújtunk csillagszórót, s valaki gondol rám.
Ez volt az elsõ IGAZÁN BOLDOG pillanat, eddigi életemben.
ezért ezt a képet, emlékeimben, örökre megõrzõm már.
Ez volt a legboldogabb karácsonyom, s ezt KÖSZÖNÖM neked.

 6

Illatos gyertya fénye teszi meghitté a pillanatot.
A másik szobából romantikus zene szól,
az elõadók idõnként változnak, de a stílus ugyanaz.
Kellemes, szoros a tánc. Ölelések, érintések olyan,
álomszerû a valóság. Lassúak a lépések, de
a szív szapora. Megfelelõ-e a másodperc? S
egyszer csak a forró ajkak összeragadtak édesen.
Mi folyik itt? Szólt az édes száj, de szó nem sok esett.
A másik szoba várta õket, átlépték hát küszöbét kettesben,
s a csillagos éjszaka nagyon hosszúra sikeredett.

 7

Elteltek a napok, elteltek a szép ünnepek.
Letelt a szabadság, elteltek az apró mézeshetek.
A kék égen szürke, s sötét felhõk gyülekeztek.
A leggyorsabb, sötét lovas futár vágtázott az éterben,
egy mobil szerkezeten jött meg az írott üzenet,
mellyel hatalmas ütés érte, a jéggé dermedt
piros szívet. Jég szilánkok hasítottak a testbe.
Összedõlt a nagyvilág, amely még fel sem épülhetett.
Életre kelni még a nagy tervek, gondolatok nem mertek,
és most hirtelen a kéz, és elme hova legyen, mit tegyen?

 8

Arany fényû gyertya nem világít immár a szívben,
nem száll a madarak éneke, s síri csend van benne.
Ólomlábakkal valaki lassan ballag. A szív nem hajlandó
kérni, oh, decemberi angyalok hol vagytok ti most?
Segíteni fog a zuhanás, a mélységes mély csendbe.
Kikapcsolni a világot, egy esély most az életre.
Sima paplan a takaró, egy néma szobában.
Kerek hold néz be az ablakon, vak lámpa
búsul az asztalon, és felhõk fekszenek az útra.
Téli éjjel van, este tizenegy. Hosszú még a vándor útja.

 9

Sûrû sötét van. Az út széle havas, s jeges.
Álmodik a vándor, fázik arca s keze.
Kertek s poklok kutyája hiába acsarkodik,
fekete aszfaltos úton, a vándor távolodik.
A csípõs szél lovasai neki iramodnak,
és a tücsök hegedûje most is néma marad.
Ez az út nagyon lassan halad a téli estén,
éjjeli, sötét felhõk súlyai nyomják a testét.
De, a megvilágítatlan út mindig megy valamerre,
megfagy a lehelet, irányít a sors keze.