Egy gondolat... 

„Egy gondolat bánt engemet..”

 
((Gyalázás?
Vagy: más?))

(Lehet, hogy megkérdezed.
- Mi ez, mert nem érted?
Gondolod: talán nem más,
Mint otromba gyalázás!
- Azt hiszem, NEM!
- Ezt ijedten felelem –
Csupán néha mindezt
Magamban így érzem.)

Egy gondolat bánt engemet:
Prózát versben írni meg!
Lassan körmölni le, mint diák,
Kinek szuvas fogán féreg rág.
Leírni lassan, amint ír anyám,
Ha nem mást, csak kifogyott,
Régi, üres tollat sebtében talál.
Ne ily írást adj Istenem!
Ne ily írást adj énnekem!
Legyen prózám,
Melyben életem,
S vele hazám
Története rímtelen.
Legyen novellám
De ne csak egy,
Több, s több talán…
Ha majd minden versíró nép
Verset megunva, prózához lép,
Pirosló radírral és piros filctollal,
És a borítón eme szóval:
Életregény.
És ezt elolvassák
Elolvassák és én is,
Könyvbõl, egy asztalon
Reggeltõl estélig
S jó, ha nem éjfélig
Mindezt én is olvasom.
A prózák mezején
(lehet, nem vagyok
Ott sem otthon én),
Ott folyjon ki pirosló bor az üvegbõl
Hol kezem köszöntõre prózáért lendül,
Ha más nem, hát had nyeljem e bort egyedül,
Kínlódva, fuldokolva,
Csaknem mégis megfulladva
S hol a testemen át
Esel, s ruhád
Borral piszkolva
Menekülsz, rímek
Elõl iszkolva
Ott szedjék össze elszórt tollamat
Ha jön majd a nagy prózai nap
Hol ünnepélyesen prózát olvasnak

És költõt nem, csak írót avatnak,
A verseket egy sírnak adják:
Prózain, szent írói szabadság!