Taygeta alkotásai
Hazataláltam
Oly
sokáig kerestem lelkemnek hazáját,
békéjét,
bejártam az univerzum sok-sok zugát,
rejtekét.
Dimenziók nyíltak, világok tárultak, a
gyönyör kapujában a könnyeim csak hulltak.
Szabadon szárnyalltam, s a múltból az
emlékek, a csillagok szekerén, hozzám is
elértek.
Villámként hasított a tudatom
mélyéig,
hogy erre vágytam és vártam sok ezer
fényévig.
Emberként érezni mi is a szeretet, míly
csodás és fájó, gyengéd lehellet.
A világ messzi táján végre rád
találtam,
a szívszentélyem a boldogságtól
lángol,
nincs rá szó kimondhatatlan.
Hazaértem én is végre, letérdelve mondok
köszönetet érte.
Megnézem
verses videón: ->
Remény
Várlak
hiányzó pillanata
az időnek,
nyíló
vágyat öltő szirmaimon
a
könnyek neked üzennek.
Álmodnék
lelkedhez bújva,
a
mámor bűvös muzsikája hozzám simulna.
Lennék
égboltod,
szerelmed
örvénye,
hol minden
perc végtelen,
selyme
lelkemnek védtelen.
Mikor
megállna szememben
tekinteted
kincsét keresve,
a
vágyak édenébe vezetne,
hol a
képzelt íz is
kéjesen
édes,
s
hallhatatlan csókokban
virágzik
a szerelem mosolya,
láthatatlan
csoda,
melynek e
szent érzés szakadéka
ad
életet,
harmattól
illatozva,
a szív
romjain zöldülve,
szerelemtől
ittasan lennék kedvesed.
Kísérném
árnyékod,
ne fuss
előlem,
ringass, mint
mikor
csillagot
altat az éj varázshegedűje,
alélt
szívünk, ha majd összeforr,
a
pillantások is beszélni tudnak,
nincs hangja
a szavaknak,
csak a csend
és
parányi
lángja egy varázsnak,
sebzett
szívemre
a hajnal
cseppjei vigyáznak.
Fáj e
láthatatlan érzés,
lelkem
zománca darabokban,
ölelj
némán,
fürdess
tiszta,
selymes
habokat fodrozó patakodban.
Mikor a
fény a szemedben
csak nekem
csillog,
akkor leszek
veled igazán boldog.
Kulcsokat,
melyek nyitják szívünket
egymásban
leljük,
a
fájó múltat feledve,
bennünk
a szalmaláng is
szenvedéllyé
éled,
fényözön
festi be a mindenséget,
de,
míg a magány köntösébe
ölelkezve
várunk,
s nem kel
szárnyra bennünk az élet,
óvjuk
gyönyörű angyalát a reménynek.
Hozzád...
Az élet mély erdejéből,
bújt elő az édes szomorúság,
reszketek tekintetedtől,
s bódító illattól virulnak
lelked kertjében,
az áhított rózsák.
Forrásod csendjében
tiszta a szeretet,
kellemes érzés,
mely puha selyemként
ölel, s nem hiteget.
A pillanat most égig ér,
kísérj el, fogd kezem,
a legszentebb örömöket
ízlelem.
A kételyek mocsarában
is szikra éled,
mit soha nem értem el,
most valós, nem igézet.
A varázslat mezején,
boldogság szökött
be ajtómon,
örök lámpás ragyog nekem,
a szenvedély
mámoros cseppje
fűszerezi életem.
A szélbe kiáltanám,
de csak suttogok,
erdőd rejteke,
szívem szenthelye.
Oda tartok,
hol nesztelen léptekkel
találkoznak a
vágytól remegő sóhajok.
Taygeta összes alkotása ->
|